Meghalt Janka, s vele pusztult négy kis ártatlan csimasza is.

            Janka ugyanis a Rozsdafarkú Józsi felesége volt, s nagy örömömre ez év áprilisában úgy döntöttek, hogy L alaprajzú házam biztonságosnak látszó belső szögletében fészket raknak az általam számukra odaszegelt deszkaalkotmányon.

            Megdobbant a szívem, amikor megláttam a konyhai ablakom előtt percenként elcikázó alakjukat szájukban az építőanyagnak szánt fűszálakkal. Szorgalmasan dolgoztak.

            Örültem, hogy a teraszom tövében álló fenyőfámon fészkelő Galamb Gábor és neje, Galamb Gizi után újabb lakótársaim lesznek. Féltem is ugyanakkor, hisz két éve egy rozsdafarkú család lakott már itt, de miután kiköltötték, fölnevelték kicsinyeiket, úgy itt hagyták fészküket, mintha soha semmi közük nem lett volna hozzá. Mi lesz, ha Józsiék is ezt teszik?

            Aztán bizakodni kezdtem, amikor azt láttam nap mint nap, hogy Janka csak a fészkében ül, Józsi pedig igen sűrűn hozta neki a bogár-csemegéket. Józsi azonban rendkívül félénk volt. Ha meglátott engem a teraszon, a világért sem röpült a fészkébe. Kukaccal a szájába a biztonságosnak vélt közeli meggyfa ágán várta meg, amíg eltűnök, s csak aztán szállott nejéhez. Biztos voltam benne, a család a költés stádiumában várakozik a kicsinyekre

            Ám ekkor elromlott az idő. Azt hihette az ember, hogy nem májust írunk, hanem novembert. A hideg levegő hideg, havas esőt, sőt jeget is hozott. Minden élő igyekezett födél alá bújni. Ezt tették a bogarak is, persze Józsi sem mert vadászni, legfeljebb a fű között futkározva kapott el egy-egy harapnivalót. Az időjárás napokig nem javult, s a fészekben Janka hiába tartotta tátott csőrét az égnek, Józsi nem pottyantott bele táplálékot. Pedig ekkor már kikelt a négy kis csimasz.

            Amikorra pedig kisütött a nap, azt láttam, hogy Janka ott fekszik a tornác kövén holtan. Mint egy öngyilkos, aki a tizedik emeletről veti le magát. Nyilván még utolsó erejével bukott ki, hogy észrevegyem, s mentsem meg porontyait. A fészekből azonban nem halottam csipogást. Összeszorult a torkom. Önvádat éreztem. Talán én is oka vagyok pusztulásuknak? Túl sokszor akadályoztam meg Józsi élelemhordását puszta jelenlétemmel. Vagy talán én is nyújthattam volna elcsípett legyeket az éhező Jankának? Most ott feküdt mozdulatlanul pompás tollruhájában, üveges szemmel, megdermedt karmokkal. A gyönyörűen elkészített kihűlt fészekben pedig szintén élettelenül a négy kis csimasz. Nyilvánvaló, hogy éhen haltak.

            Illendően elföldeltem őket, kicsiny fakereszttel jelöltem sírjukat kertemben. A szertartást szomorúan és némán nézték a fenyőfáról Gáborék, most eszük ágában sem volt szinkópás búgásukat hallatni csak a meggyfán cserregett-sírt szegény Józsi. Sírt vagy engem átkozott? Ki tudja?

            S azóta üres a fészek, nincs lakója már.

 

Írta Fehér Zoltán, 2017 május

 

Kapcsolat

Fehér Ildikó

info@tengeliceweb.hu

+36 30 475 6417

Üzenet küldése

Hírlevél

Kövesd a Tengelicét a közösségi oldalakon!